Fekete Vénusz

Zord középkornak vajudásos éje szállt szívemre éjszínű denevérként, s kárhozott vággyal dalolok tenéked, Fekete Vénusz.

Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk, asszonyok gyűlnek fekete misére, a papod vagyok s te az éjkirálynő. Fekete Vénusz.

Bánatom nehéz miseköntösében hódolok neked szomorú szavakkal, illatos tömjén hizelegve bódít, Fekete Vénusz.

Régi oltárok süllyedő kövén át új szerelmeknek diadalma zendül, s véres ujjakkal verem egyre lantom, Fekete Vénusz.

Rogyó inakkal táncolunk az éjben, ily lázas álom nem gyötört soha, Bús áldozattal hull könnyünk a porba, gázolva testünk, lelkünket tiporva

uralkodik az éj úrasszonya. Imádjuk őt mind titkos iszonyattal, láttára elsápadnak a szivek. A kereveten ül, kezébe korbács,

csípője lágy, szelíd bokája formás, szemébe hűs és forraló hideg. A részeg éj sápadva tántorog künn, kéjes gyönyörtől hervad a virág.

Az asztalon vágy-éhes tearózsa, a levegőben égve száll a csókja, s dacolva dallal húzzuk az igát. Bősz láncba fogva vágtatunk előre,

mi, rettegő komor bohócai. Szájunkba vértől tajtékzik a zabla, gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja, és nincs erőnk széjjelszakítani.

Tekintetét, mit olykor porba hullat, felvesszük, mint a gyöngyöt az arab, szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr. Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,

és táncolunk, loholva, balgatag. S én, a bolondok közt a legbolondabb a trónja talpát rázom mérgesen. S búsult tüzével a hült üstökösnek

feltépem a szivem - egy nagy, vörös seb - s eléje vágom maradék-eszem.