Ezüst esőbe száll le a karácsony, a kályha zúg, a hóesés sürű; a lámpafény aranylik a kalácson, a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek a percet édes szóval ütni el, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa, a jó barát boros korsóihoz von. És zsong az ének áhitatba zöngve...
Csak a havas pusztán, a néma csöndbe sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony. Már kék selyembe pompázik az égbolt, tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt, a légen édes szellő szárnyal át. Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve, a boltokat emberraj tölti meg. S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör, megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt - kelet felől egy sírnak mélyiből, elrúgva a követ, fényes sebekkel száll, száll magasba, föl az isten-ember.
Lángszárnyakon röpül felénk a nyár, az éj meleg s már perzselő a reggel, bolygunk az éjbe álmodó szemekkel, s ritkán találunk hűvös árnyra már.
Az ég fakó, az éjjel is rövid, alig bujik el a nap egy bokorba, aztán ragyogva, új erőbe forrva kiszáll s az égre lánguszályt röpít.
A róna várja a hűsfényü holdat, leng a kalász, vérszínü rózsa lángol, leszáll a boldogság a másvilágból. A néma csillagok reánk hajolnak,
és álmodó, fáradt fejünk körül szines, aranyló lepkeraj röpül.
Cookies on Poetry Cove