Európa

Európa, hozzád, feléd, tefeléd száll szózatom a század vak zűrzavarában, s míg mások az éjbe kongatva temetnek,

harsány dithyrambbal én terád víg, jó reggelt köszöntök. Ó ősi világrész, te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,

lelkek nevelője, illatokat és ízt szürő, csodatévő, nagyhomloku, könyves, vén Európa. Ha mostoha is vagy, viaskodom érted

és verlek a számmal és csókkal igézlek és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg. Ki téphet el innen, ki téphet el engem a te kebeledről?

Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán? Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel lámpám sugaránál tanulva a leckéd, vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded,

hogy minden igéje szivembe lopódzott? Már értik azóta az én gügyögésem, bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van, bármerre szakadjak, testvérem ezer van.

Nem láttam-e Kölnben a német anyókát esőbe csoszogni, Párizsba a tündér francia leányok könnyű szökelését, Londonban a lordok hajának ezüstjét,

s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben, családi szobákba lármás olaszokkal? Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt szlávok unalma, a bánat aranyszín

fáradt ragyogása? Mind édes-enyémek a népek e földön, kitágul a szívem, beleférnek együtt. Fogadjatok engem

ti is szivetekbe, s ti távoli népek kürtösei, költők, pereljetek értünk otthon a mivélünk

perlőkkel, anyánkért, s mi tiértetek majd itthon perelünk, hogy élhessen anyátok. Kiáltsatok együtt, Európa bátor szellemei, költők,

hogy gyáva vadállat bújik el a vackán és vaksi vakondok fúr alagútat. Daloljatok együtt, fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek,

hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk, ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből és légi szavakból. Kezdjetek előlről építeni, költők,

légvár katonái.