Indulj dalom, bátor dalom, sápadva nézze röptöd, aki nyomodba köpköd:
a fájdalom. Az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden,
te semmi. Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló. Légy az, ami a bölcs kéj fölhámja, a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín: mélységek látszata. No fuss a kerge széllel, cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel, s mindent, mi villan és van, érj el. Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel, s kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell. Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból? Kezében szomorú sár, ezt hozza néked abból. Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa, lenn nyög, botol a lánctól, kesztyűje, mint a mázsa, fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe. Minden búvárnak oly nagy a képe. Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság. Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek, és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek. Ó szent bohóc-üresség,
szíven a hetyke festék, hogy a sebet nevessék, mikor vérző-heges még ó hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg álarc, ó jó zene a hörgő kínokra egy kalandor
csörgő, mely zsongít, úgy csitít el, tréfázva mímel, s a jajra csap a legszebb
rímmel. A céda életet fesd, azt, ami vagy te, tettesd, királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest? Az únt anyag meredt-rest súlyát nevetve lökd el, s a béna, megvetett test
bukásait a szellem tornáival feledtesd. Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben, s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek, mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek. Menj mély fölé derengni, burkolva, játszi színben, légy mint a semmi,
te minden.
Cookies on Poetry Cove