Mint aki búcsúzik, beszélni akarok. Itt éltem én, vér véretekből, magyarok.
Mint akit égő szókra gyújt föl a halál. Szájam kigyulladt viziókat kiabál.
Együtt örökre, együtt, együtt veletek. Kuckóba, sáncba, rongyba, harcos feletek.
Mi volt ez? A szívembe harsog az egész. Láng és korom, megtébolyul, ki belenéz.
Sírtam miatta én is, én is, beh korán. Én is zokogtam hosszú, véres lakomán.
Éreztem a semmit, a szégyen- maratást. De láttam egykor kánaáni aratást.
Kerek eget, mely egy családot ölel át. Parasztleányok hercegnői derekát.
Bő dáridót, mely könnyeinkbe belefúl. Ifjú erőt, bűnt tékozolni pazarul.
Mégis mindent, ami tiétek, szeretek. Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék eretek.
Úr-kedvetek, amelynek párja nem akad. Öreg, nehézkes, régi-ízű szavakat.
Ábrándomat, mely életemre sebet üt. Hajnal felé a múltba rívó hegedűt.
A délibáb vizében úszó gabonát. Tükröztetett kastélyt, ezüstlő habon át.
Halottjaim csontját a földben, halavány, matróna-arccal, mélyen alvó nagyanyám.
Rokontalan, sívó magányom egyedül. A hosszú őszt, mely visszanézve menekül.
Jaj, életem engem bilincsbe veretett. Élő bilincs, forró bilincs, te szeretet.
Bilincsbe jár mindig a tiszta szerelem. Ember-jussom testvér-bilincsben perelem.
Haraptam ezt és kincsre vágytam, ami nincs. Csókoltam is, mert álom, áldás e bilincs.
Lelkem ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János bűvös szavával mulatott.
Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem feledem. Holtomban is csak erre járok, keleten.
Izzóbb a bú itt és szívig döf az öröm. De szép, vidám, vad áldomás volt köszönöm.
Cookies on Poetry Cove