Elégia

Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai, melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem. Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú, ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra,

hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége. Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek, elhagynak a barátok, elhagynak a remények, csak mi maradunk itten, a tenger időben,

ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel, gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat. Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség, csupán az élet nem, mert már sokat éltünk,

s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma. Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt, hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét, a nők száját is, kik fényes selyemingben,

mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban, és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat, hogy hajnalban keserves válásra üt az óra. Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ,

tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását, s azt a pillanatot, hogy koradélutánon végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát, s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk.

Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket, a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot. Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt, csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen

fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot, mely idején golyót küld ifjú szivedbe, s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést, mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön,

lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel. Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai, melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.