Fülembe cseng egy kábító, komor szó,
csillagtalan, homályos éjidőn.
Agyam szorít, mint egy fehér koporsó,
vérem kavarg habozva, rémítőn.
Égő szememmel a magasba nézek,
görcsös gomolyba hullámzik velőm,
és érzem, álmodom csak az egészet,
azt is, hogy itt nyögök most szenvedőn.
Fejem, mint egy halott tagját fogom,
tapintom a szám, ajkam, homlokom,
s mint vészharang ver dobbanó szivem.
Gyertyát gyujtok, s szobám sötétjiben
kacagva, sírva ködgomolyba tűnő
vészfellegen ül egy bús, kékszemű nő.