És egyre-egyre közelebb
megyek feléd, halál,
s már ki se ejtem nevedet.
Ifjan beh sokszor hívtalak,
s lázam hüsíteni
fejemre raktam a havad.
Most már sírokra sem ülök,
mosolygok lankatag,
míg fáradok és szürkülök.
Híredre lelkem nem riad,
nem vagy már szörnyü sem:
apa vagy és én a fiad.
Oly egy veled e meggyötört
szív és e mellkosár,
mint egy veled a rög s a föld.
Ó a halál az, aki vén,
s koporsó-érc ragyog
jégszín haján, bús ajkívén.
És egyre-egyre közelebb
megyek feléd, halál,
s már ki se ejtem nevedet.