Szerettelek mindég, fönséges égbolt! Bölcsőmben is már gyermeked valék, s csipkém redőin a szűztiszta kék folt azt hirdeté, hogy gazdag lesz a lét.
Később, hogy életembe vaksötét folyt, s nem leltem az utam nyomára még, jártam kiábrándulva, csüggeteg, nagy bús szemekkel téged néztelek.
A többiek kotortak lenn a sárban, és lökdösődtek zsíros konc miatt, nem látva, hogy amott fönn napsugár van, s lenn a csatorna a szennytől kicsap.
Tűrtem, reméltem, halk szavadra vártam, mint vétkező, de mindég hű fiad, lábam botolt és túrta a sarat, de hű szemem mindég rajtad maradt.
És mostan is oly izzó a szerelmem, mint a felejthetetlen nász után, szép vagy, ha arcod édes rózsakellem füröszti, s elpirulsz egy szent csudán,
szép vagy, ha a hold csendesen mereng fenn, s hű csókja lángra gyújt, nem hűt csupán. Szép vagy, magasztos vagy mindenkoron. Te född be kék selymeddel a porom.
Akkor vagy a legszebb, ha nő a felleg, ágyúz a villám és a föld süket. S a birkozó szélvészek ölre kelnek, és felvonul a győzelmes üteg.
Képed sötétül és reszketnek ezrek, míg ontasz égető vörös tüzet, és e szilárd golyót megrengeted. S sóhajt homályosan a rengeteg.
Te vagy napom, égbolt, te tiszta pompa! Költőszivem most is vadul szeret. Mint kisgyerek kihajlék ablakomba, s bámultam a cikázó kék eget,
csak lóra vágytam, hogy fussak robogva, amerre vágtat a bősz fergeteg... Most is szeretlek úgy, mint hajdanán, villámos, fényes ég, - szülőanyám.
A kályha gyomrán kék parázs szunyókál, s virraszt a szélvészes, bús éjfelen. Ma itt vagyok vaskapcsos fordulónál, holnapra már gőzmén rohan velem,
vár a börönd, s köt ide száz hivó szál. Égő halántékom ver esztelen. Egy sziklazápor pattog le a tűzről, s künn a vasút a pályán nyögve prüszköl.
S már látom a zöld lámpást künn a ködben, és érzem is, mint indul a vonat. Nyüzsgő, tolakvó nép zsibong köröttem, felszállok, elfedem bús arcomat.
A honi szó csak tétovázva röppen, s égő szemem tüzes könyűt folyat. Nem írta a váláskínt senki még le, mert hogyha elmégysz, eltemetnek - élve.
Ó, ott helyed azok közt, kik szeretnek, s máshol neved jöttment, silány, bitang. - A társaságból száműzött eretnek, kinek nem érdekes ott semmi hang:
érzed te, ki gyűjtéd silány eszednek kis kincseit, kit a hírvágy kicsalt, mindezt, hogy a vasút megy az utolsó intésre, mint egy nagy, komor koporsó.
Vár a levélre, csendesen mereng ő, nem alszik a forró nyáréjszakán. Járása roskadt s nem víg, könnyü, lengő, mondják: egy év és ő meghal talán.
Fülig pirul, ha berreg künn a csengő, de mégse pattan ki a nagy talány. Pihegve nézi, mozdul-e a zár. Remegve a levélhordóra vár.
Ó, ismerem e várást én nagyon jól! Hogy egykoron száműzetett levék, így vártam én is a levélt honomból, s sarkcsillagom lett a „szárnyas-kerék”.
Későn feküdtem s vártam, olykor-olykor felkeltem a friss napnál is elébb, és reszketőn, mint aki félve fél, nyitám ki a dobozt, van-e levél?
S ha volt, kezembe vettem a papírost, mint az aranypénzét éhes fukar, sokszor merengve firtatám, ki ír most, s küzködtem a reménnyel, a buval.
Ajkamra nyomtam a hűs, rózsaszín jóst, amely reánk mindég kedvet fuvall. Száguldozának lelkem vágyai, s nem tudtam a papírt felbontani.
Máskor beteg volt az egyik s a másik kedves hívem, futék mindenhová, keresve a szülőim kézvonásit, s egy perc a mennyet és poklot hozá,
ne bontsd föl a levélt, megtudva fásit, de a kezedbe tarthatod soká, ha jó, örülj előre s légy nyugodt, ha nagy csapás, mit ér, ha megtudod?
Cookies on Poetry Cove