Előttem állsz s hadarsz: király vagy, vért szomjazó, vad, gyilkos úr, s az őrület nagy koronája nehéz fejedre ráborul.
Megtörve fekszel a vaságyon, parancsot osztogat kezed. Sovány fejed magasba lendül, királyi gőgöd élvezed.
A vajszivű könnyekre olvad, a nagy, vasizmu szolga szán. Szegény bolond nép. Egy se látja, mint győz hadad véres csatán.
Ott a napos, poros lapályon száll egy dühös vas-förgeteg: acél-sárkányok, zord vitézek hódolni jönnek most neked...
Aztán csalódva feltekintesz és szétfigyel csontos füled, agyad a zord valóra eszmél s nem részegít az őrület.
Kacagva hódolatra intesz, kezed kaszál a légen át, s mi szívszorongva, mosolyogva, könnyezve bámulunk reád...
Nézlek soká, édes királyom, sápadt, beteg nagy martirom. Ágyad szemembe drága trón lesz, s legfájóbb könnyem elsirom.
Nősz, nősz, dagadsz gyúló szememben, az őrület lángjainál, s megcsókolom rongyos sarudat, ártatlan képzelet-király.
Hajrá, zenét, őrséget erre, hátráljatok, ti sorfalak! Parancsot oszt királyotok most, e szenvedő, szegény alak...
Ti a hirért véres csatában rabolva nyúltok máshová, - de ő hatalmát képzelemből s roncsolt agyából alkotá.
Ti vértivó szörnyek, falánkul oroztatok száz életet, - te csak tüzes lázálmaidban ölsz, győzöl, ó sápadt beteg.
A szenvedély arany varázsa ragyogja be tar homlokod, ó képzelet dicső gigásza, a porba néked hódolok.
Te vagy királyom, én a szolgád, ints, és ha kell, én meghalok! Én, én a bölcs... én, én a költő... a te első alattvalód.
Cookies on Poetry Cove