Szelíd, okos lány volt. Kevélyen, árván
panasztalanul járkált mindenütt,
s a hófehér párnákon úgy feküdt,
mint Vénusz oltárán a gyenge bárány.
Hogy átkaroltam s ő hűsen mosolygva
szemembe nézett, haloványra vált
s virágtivornyában, gyönyörsikolyba
szelíden emlegette a halált.
És elzokogta csendesen szegényke,
min halt meg az ő gazdag vőlegénye
s ő is fehér, bús lett, mint egy halott.
Sírtunk... S a láz tüzében láttam ott
amint a szétdúlt, forró ágy felett
Mors s Ámor hallgatag fogott kezet.