Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,
de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed,
s nézed magad, minthogyha volna más,
üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,
és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat,
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.