Te sohase-jövő és sohase-beszélő, várlak ma is, halott, e hosszu és e késő, bús éjszakán. Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal oly halavány. Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan, hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
és sír a táj? Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben, de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem és fájva fáj.
Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád, s a végtelen felé táguló nagy pupillád szögezd felém. Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon alszik a fény. Ah, jól siess. Szived még egyszer megszakad tán, ha hosszan bolygasz a cirilbetüs Szabadkán,
s nem értenek. És űznek majd tovább, idegen, bús hazádban, zsákutcán és közön, idegen és hazátlan kisértetet.
Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem. Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen semmi gonosz. Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
ablakból fölsíró, homályos hegedűszó eszembe hoz. Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos, fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron. De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek, férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek, eltagadom.
Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem kezedbe a kezem és a szivedre szívem, ha nem merem. Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad, ütőerem. Oly jó az, aki ad, s te élted odaadtad, angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
szelíd barát, ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt, majd összetörted a tébolyok és a lázak szent poharát.
Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal, kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal s a múlt, a csend. Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt, a névtelent. Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván, fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
gyászt bontogat. Anyáink, húgaink járulnának elébed, kik éhesen rágják, elfáradott cselédek, a csontokat.
Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet, mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed s éjszaka sír. Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom és vár a sír. Ó, vad szerelmese az őrült morfiumnak, adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
akár a pap kérlek kiáltozván, és íróasztalomra fantasztikus lázban görbedek lehajolva, hogy hívjalak.
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas, ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass annak, ki él, s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
a múltnak koldusa és százszorosan árvább a semminél. Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak, ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé. De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen feledve önmagam, jajokba fúlva lettem az életé.
Cookies on Poetry Cove