Érdemem bár abban áll is, hogy versemre a banális rím csengőit aggatom, lelkem mégse rút kanális,
melyben tört tál - sőt kanál is - hevert szerte szabadon. Képzelmem - sajnos - anális, és ha más teret tanál is,
ezt kívánja kiadóm. Igy éneklek én kanáris hangon, melyet sok tanár is földícsér majd egykoron.
E dal csípős, mint az ánis, nem miként a régi, mámis, agg költészet, mondhatom. Hetyke, ifjú és infámis,
amilyen múzsám s nimfám is: él itt mindegyik atom. Bíboros, mint a kaláris! Lángoló, minthogyha Páris
adta volna - - - - - Megölte lassanként a szepszis e dézsás, rocskás, bögrés, tepszis cselédet.
De ezt kiáltja most a szkepszis felétek: Bezzeg, ha vitte volna Thepszis kordélya, hát megmentik ezt is,
s feléled. Magyar! - ne félj, akárhogy is ugatnak, hányj fittyet a gőgös, komisz nyugatnak, hiszen úgyis a föld alá dugatnak.
Ordít e kultúr dúlt úr, s fogat csikordít...
Pislán máléz a kislány. Tömörkény! Van írásában némi vad,
tömör kény! S úgy zeng szava, mint az az ágyú, melyet töm Örkény! Hogy nyugodtan alhass,
üres legyen az alhas. Kétségbeestem - nagy volt a bestem. Miért a kokain?
Megvannak okaim. Érted nyakam, erem is elmesem: nem érti szív, nem érti elme sem, hogy mint szeretlek, én szerelmesem.
Szomorú a baktatása. A kezébe aktatáska. Úgy megy, mint egy vak tatácska. Csodálkozol a kokainistán,
s nem érted? Gondolkozzál az okain is tán - s megérted! Erika!
nem úgy verik a cigányt! Ne mondd te: morfinista.
Mondd inkább franciásan, mondd finoman: morphinomane! Az életem elrongyolom,
olyan már mint egy rongy gyalom, de még a föld is langy alom csak hálj te vélem angyalom. Nem kell énnékem jó dolog,
fogpor és semmi Odolok, piszok, én néked hódolok. Az életem nem adom el.
Hiába csábít Madame L. Te kellesz nékem, dadamell.
Nem látjátok a színpadot, ti színvakok. Nem kell tinektek költemény, a szívetek az kőkemény.
Amit elérni sose bír csók: eléri néha egy bibircsók. Mi van a deszkába? Eszkába.
Kezem dühöngve tördelem: ó förtelem, ó förtelem! Te kedves, te tetves,
rongyos kicsi angyal, a gyöpre heveredek. Szorítanak a kapcsok, az izzó hevederek.
Öleld meg a régi, a régi haveredet. Könnyű erős - ismerős -
hová tüntél tündér? Itt volt tegnap Devecseri, jaj de nagyon bevacsorált.
Támadnak népek és elülnek, de, Hős, te akkor is leendsz, vad óceánok megvívója, Endresz.
Győztes szelek szárnyán lobogjon a testeden a könnyű len-dresz, s kiálts oda a csüggedőknek: rend lesz.
Azt mondod, hogy elegáns, de bókodnak fele gáncs. Átadta a telefont, mit lombokkal telefont.
Szeretem én az őszt önző vággyal, minthogy oly ösztönző. Felszólítom amaz úri embert, ki a ramazúri
alkalmával a mazúri mocsaraktól elszaladt: mivelhogy nem malícia, hogy mostan már Galícia
táján jár a milícia, írjon K. D. név alatt. Almát eszünk ma, rá diót, és hallgatjuk a rádiót.
Hégel: - Az ember nem eszméktől ég el! - Oly jó nekem az abszint, az arcom tőle kap szint.
- Akarsz arcodon szebb szint? Inkább vegyél be pepszint. Önnek mindig hiányzott, Ha Ditrichstein nem ciányzott.
Lefesteni nehéz volna Tiziánnak. Azt a sok jót, mit köszöntök ti ciánnak.
Mit tegyek hát? Megsugom egy pici lánynak. Mint egy bezárt bazárt,
kit tönkretett hazárd gazdája... Eléd esek,
mert lábaid oly édesek. Eléd esem Ó édesem. Brokát.
Mondd az okát. Míg itt mélázva ültök - elfogy a sülttök. Koca-koca tarka
(Műveltebbeknek) „Ha nem is oly művész Rózsám, mint Tartini, Szeretném ő vele
Az ekét tartani.” „Érik a, érik a Hisztérika Nálamnál hűbb” stb.
- Itt semmi hely sincs, kalauz úr. Nem lesz kibékülés? - A folyosón tessék leülni. Van ott egy fék-ülés”.
Emlékezet, könnyektől ázott, rég eltűnt betűkön egy ékezet. Emlékezet,
hajszolsz a múltba s ott mohó futásom megfékezed. Emlékezet, mit abbahagytam, a csókot, a munkát
elvégezed. Emlékezet, jaj, megszakítom e fájó-bolondos nyelvészetet.
Emlékezet: száraz kacsót kivánok és magamnak, nem lé-kezet. Emlékezet:
Ó, Szerda és Nyugat, milyen kitűnő szemlék ezek. Emlékezet: titkos, mint dinnye, a föl nem szegett és
nem lékezett. Rátok tekint két félteke, hogy féltek-e? Mit ér, mit ér két félteke,
ha lóg az ember féltöke. Hallgat a sült kecsege. De hogyha él, fecseg-e? Ne búsulj most, inkább rigyess,
Frigyes. (rigyet = szarvasbika üzekszik) Werfel? Cserfel.
Halálhozó találkozó! Utána más nem maradt, csupán a
bánat. Indulj, ingujj! Egy menű
egynemű. Lírám, te légy a a bírám!
Atlasz: hanyatlasz! Ott volt a jószagú ibolya és a kósza bú.
Miért nézed te folyvást e ronda golyvást? Ki nem ölel, lelket öl el.
Esztéta? Érzi már vesztét a’. Az ember egy-két
egykét létrehoz... Fölkelni reggel, rágni régi zsemlét: - inkább a nemlét!
Csekély fekély ennek élj remek éj - stb.
- Mondd csak, olvastad-e Lagerlöf Zelmát? - Olvastam a selymát! Nyíló számra hullott a csók
kilószámra. Hegyezem a fülem, ül-e a lomb alatt fülemüle? Amulett.
Hamu lett. Uraim, eszembe jut egy fura rím!
Ha nincs mód, hogy búdon átláss: - már ott a gátlás. Hogyha a tál rozsdás, kínos minden mosdás.
Megöli a siker Lacit (Azontúl is hyperacid.) Éld át azonmód, mit a sors hoz: ne fűszerezd, ne nyúlj a borshoz.
Olykor könnyezve zokkant, de sok kant megszégyenít e rokkant. Míg éltem itt
Novotny voltam. rovott, nivótlan. Hal-pakkal megyünk a síma talpakkal
s alpacca kanállal eszünk. Volt nők miatt egy pár bajom s egy párbajom.
Nőket emancipál e Manci Pál miatt.
Te sóhereknek sóhere itt van neked egy lóhere. Költő, minden hatalmat egybeöltő,
kit bámul reszkető, üvöltő fönségébe sok emberöltő: - a végtelenbe tündökölt ő. Szerelem,
a vágyamat te feléd terelem. - Őzike. Őzik-e?
Az a kérdés, hogy győzik-e? Ha ápolna, ugy hullna rám a lelke, mint kápolna.
Itt az ágytál, melyre vágytál. Tiszttárs, mondd, merre az a tisztás?
Két tölgy mered felénk az őszi tisztás vérző gyöpén, akár két szép tiszttárs. A fal előtt egy muzsik áll és muzsikál.
Ledőlök a kanapéra. Rágondolok Kunapéra. Vágyaim elálmosodnak, elmosódnak.
A bankra rátenyereltem, s magam telenyertem. Delnők, ha őt emelnők,
lehetne elnök. Ez többet ér, mint a mai vitás naívitás!
Szegény ember kenyere a nyenyere. A tiszthelyettes az utált tábornokának szalutált.
A parazolt, mely annyi fényt elpazarolt. Mért nem szól az okarina? Hogyha volna oka: rina.
(Ezt felelem, oh carina!) Neuralgia? Nem szabad eluralgnia.
Kobold! dobold! A szobámat méla hittel berakattam malachittal.
A parlament a falra ment. Mire gondolt? Az övére.
De kiére? Az övére. Aladár hiúz- szemekkel néz a pénzre.
À la Darius. Multkor történt e rémeset, sose láttam ily rémeset. Mondok valami rémeset,
ami valóban rémeset, rendeltem málnás krémeset, és rámesett. Tengerszem: -
beugranék, ha volna merszem. Ez adomát az utókornak
adom át. Tudd meg, pajtás, az él csak, aki mihaszna, csélcsap. Kornél, ha benned hebehurgya láng ég
és a szeszély szeszétől kopog a vad halánték, szólj ezután is, mert az istenektől több egy kicsiny ajándék,
mint a költőkirályok nagy vígasza: a szándék. Költő: Álmodni, regélni! Huszadik század: Megélni, megélni!
Tapasztalom - papasztalom. Westfal - az asztalon
kereszt áll. Ez a szegény ablakostót, aki mindig babba kóstolt. A munkát követeld meg
Ellustul. Ellustul. Kérdezd az éjtől, hogy enyém leendj-e, s toppanj be hozzám egyszer majd, ha langy a
nyár, életem tündéri, régi rendje, pillére lelkemnek, tartó-gerendje, s áldott zavarja, nyugtató kalandja, kitől a lárma erdők tiszta csendje
és szép a förtelem, s a föld varanyga, való, mely a vágyat fölülmulandja, csóktól, álmoktól duzzadó kelengye, ábránd-búzából fölrakott kalangya,
hogy gyűjtenék veled, egyetlenegy te, szorgalmasan dolgozva, mint a hangya. Azonnal elment az amazonnal.
Ezerrel azonnal ő adós a haszonnal. Láttam ott egy pulykát, ide-oda bujkált.
Inog a fűrész, mint egy letört fű-rész. Egy hervadt nőszirom
s mellette őszi rom. Forró nyáron kisbabuka szopikál, a ruhája könnyű, vékony tropikál. Falába
belekoppant a ház falába. Falába zörög borús dalába.
Falábú, ki végre majd a föld alá bú. Itt színdús indus eszik vitamindús
ételt. Ez itt az a vita, min eldől majd a vitamin. Ez Káin
a nyilvánosság deszkáin. Proust bírja a
szuszt. Rosszalólag mondta: rossz a lólag.
Olvastam a Maternelle-t, pompás regény. Ma termelt. Naptár, megtelsz te is, bútól roskadozva,
mint régi kaptár...
Cookies on Poetry Cove