Úgy fekszenek, mint a nehéz kövek
virágok közt, a rekkenő melegben,
szemük üveggömb, derekuk cövek.
Alusznak ők, a sok-sok ismeretlen
a föld alatt, az édes föld alatt
feszes, kemény vigyázz-ban és meredten.
De most virágzik mindegyik ajak,
most érzik ők, mindent viola füst föd,
és csókolják az életet, nyarat.
A ballerínán aranyak, ezüstök,
és a gavallér vár, sóhajtva vár,
lila ruhában szundikál a püspök.
Künn a kalászos rónán áll a bál,
még a csigás homok is várja-várja,
fényt izzad a föld, táncol a halál.
Ők is kendőzik magukat a bálra,
a nyári bálra s mindenük ragyog,
körmük szederjes, vézna ujjuk sárga,
és szörnyű arcuk nézi a napot.