Byronhoz

Viharszekéren száll lelkem tehozzád, és elfog a fölséges borzalom. Látom sötétbe torzult gyermekorcád, s elcsügged erre vakmerész dalom!

Úgy állsz az éjbe, mint lángfényü vulkán, vészt, bajt lehellve felfeszülsz magad. S izzó kövek bősz robbanásra gyúlván, feltör viharzó, mennydörgő szavad.

Te vagy a mélység, a halál, az éjjel, az önmagába roskadt szenvedés, mely túlfeszülve vak bacchansi kéjjel kidörgi azt, amelyre szónk kevés.

Az, akit az élet haragba elvet, téged keres fel, s együtt sír veled, te adsz bújának ékes, fönti nyelvet, az éjszakába te vezéreled.

Nincsen vigasztalás a te honodban. A nap kihűlt, az égbolt is sötét. Egy zord ítéletnap kénlángja lobban fejedre, s misztikus kört von köréd,

és a sötétbe tétovázva kelnek rablók, királyok, síró gyenge nők, zokognak a megkorbácsolt szerelmek, fetreng a jó a bosszugőg előtt.

Kopár, kiábrándult szivedre szépen ragyog sziporkázó fantáziád. A földdel összedől a tenger éppen, az égen elhal a pár mécsvilág.

Mily végtelen és forró minden itten, milyen viharzó és mily szertelen, miként a bú az óriási szívben, miként a tenger, mint a szerelem.

Zúgd hát szavad, nem kell vigasztalás ma, tárt mellel állom a csapó vihart. Múltam leroskadt, sírom meg van ásva, az én kedélyem is alvó, kihalt.

Harsogj cikázó kékes mennyköveddel, s zengd húrodon bősz szenvedésem el. Parány vagyok, gyarló, kicsinyke ember, de bánatom, átkom hozzád emel.

Ha tűnt a naptányér pirosra festve, szód hallgatám már mint kicsiny gyerek. Úgy, mint midőn az ágyba bújva estve halljuk, hogy a tenger künn hempereg.

S vonzott a bánatod, a vészes örvény, érzém, a lantod hangja tiszta, mély, s mentem nyomába csak előre törvén, s gyerekkedélyem elfödé az éj...