Ó, mint imádlak, mint szeretlek csordult szivem bálványa, Pest; ha rámfuvall százszínü lelked, a vér eremben újra pezsg.
Hogy ifju kedvvel felkerültem, egy más világ zajgott körültem s sajgó reménnyel, tétován bolyongtam útjaid során;
díszházaid kő-Bábelében zendült meg lantomon a húr, míg fönnröl a lágy, kék azúr szelídeden simúlt elébem.
Zajnak, tudásnak városa el nem felejtelek soha! Vágyódom én mindég utánad: ha lábunk friss havat tapos,
s zivataros ütembe vágtat tovább a csörgő villamos; de lantom egyformán magasztal, ha langy, fuvalmas, halk tavasszal
aszfaltba nőtt lombok között járkál selyembe öltözött sok lányod, asszonyod s amint mén szines napernyő-árny alatt
számítva, büszkén, hallgatag hódít, igéz, reánk tekintvén... Ó Pest, mi sok szép asszonyod - s szivet szivem mégsem lopott.
Mindegy. Habár ez a sugáros érzés reménye nem követ, szeretlek, édes, büszke város, imádom a porod, köved,
a partot a nagy, zöld Dunával, a szürke Gellért bércit által, mely büszkén nyomja fel tovább horpadt, de gőgös homlokát;
ott búg, süvöltöz a hajósip, tolongnak a hidak előtt, izzadnak a járókelők, az elhagyott nyomor vivódik;
fuldoklik és felsír, az, ez, de hangjok a zavarba vesz. Amott a fellegekbe lebben intőjelül, virágtalan,
méltóságos, sötét tömegben, kőtrónusán az agg Arany. Körötte sok korcs, vézna gyermek, kik - törve - németül csevegnek
fitymálva a hazájukat. S itt elfog egy bús hangulat: várom, mikor mozdul ez ősz fej s ércbuzogányt mikor ragad,
hogy az erőtlen fiakat lesujtsa mózesi erővel. Ércorrán másznak a legyek. Nem mozdul... Én továbbmegyek.
Itt minden ifju s mégis emlék, itt minden új s máris erő; e partokon nézhette sergét Mátyás király, a Bécs-verő,
ott a lépcsőfal, ősi csarnok, hol a lázas tömeg kavargott, mit részeggé tett a tavasz. Bezzeg megváltozott ma az!
Mert bár e hős nép szónokol még, ma már az ifju is öreg s nem jár itt más, mint legfölebb néhány könyvtárőr, béna honvéd,
míg künn a rikkancs-száj szalad s harsányan orditoz: „A Nap!” A kávéház mélyébe soknak kitárul az üres világ.
Az alkusz kínosan nyomorgat szájában egy virzsiniát; fenn a plafonon ég a villany, a borfiú sürögve illan;
a füst, a hő, a lárma nő, a férfi sok, de több a nő, ki összejő s mint holmi zsúrnál ásit, kacag, fitymál, nevet,
mellette jajgat a gyerek, kezében egy jófajta: Journál s a nagy tükörbe bágyatag látszik a füstös forgatag.
Gyorsan fizessünk, itt az alkony, menjünk hamar, megfojt e hely! A népes korzó áll a parton s a lányka mindig érdekel;
halkan susog a sok platánfa, bódít a hó-akác virága, az ember ismerőst kutat... Nézd itten a szökőkutat!
Párkány-szögelletén a kádnak sok moh-lepett, bús nimfa van s oroszlánfői untalan gyöngyös, fehér vizet okádnak,
mig az emelt, magas sikon blazirtan áll egy vén Triton. Itt fényes az éj, mint a nappal s akár az éj, bűnös a nap,
a vérbe lázadozva nyargal a szenvedély s zajong, kacag. A csendes utcán nagy titokban vörössugáru lámpa lobban.
Egy udvaron sípláda szól s a fél ház vele búg, dalol, elvész a szó a kába zajban. Máshol nyekerg a hegedű,
hajlongva kér a félkezű, és a szemétládára pattan két sápatag, korán okos négyéves lányka s - bosztonoz.
Az égi rózsák fenn kinyílnak, a sárga hold az égre lép s halkan kigyúl, mint földi csillag, a sok bioszkóp szerteszét.
És tódul a néző ezerszám, bőg, csattog a vastorku reklám: „Szenzáció, szenzáció! A zárdaszűz, a víziló...”
A cimpilimpi zúg, a smokk vár, pesztonka, asztaloslegény les, fészkelődik a helyén. A „zenekar” munkába fog már
s helyéből mindenkit kitúr pár raccsoló, pipes ficsúr... Ó, én szeretlek áhitattal tornyos, kavargó, büszke Pest!
Ha elpihensz, s fáradva halkal leszáll a csókos, csöndes est, édes gyönyörtől fuldokolva megyek ki a körútra nyomba.
Kék és forró az éjszaka, halk a hegedűhúr zaja. Bús lelkem ekkor átölelne magyar, szerelmes városom,
szivemnek húrján átoson kevély fajom szilaj keserve... Bár tőlem olykor, pénz hiján csak rossz hatost kap a cigány.
De félre tréfa, víg enyelgés, halkabban édes ifjuság! Így látja Pestet a szerencsés, de jöjjenek csak a tusák
és törjenek meg búsan, őszen térjek meg erre s itt időzzem, nem ismerem meg e helyet s árnyat találok fény helyett -
lehet; de Pest, szép ideálom, bár megtör is majd aggkorom, te majd felismersz akkoron s engem megejt a régi álom.
Itthagytam lelkem, pénzemet: elég ok, hogy szeresselek.
Cookies on Poetry Cove