Az én családom nagy, erős volt.
Egy fergetegre meg nem ingott.
Dörögtek háza kapujában
a hintók.
A nő szelíd, a férfi harcos
hívő, hatalmas, pénze-vesztő,
s az élete vidám-viharzó
menyegző.
Most szerteszórva bujdokolnak
úri szolgák, úri cselédek.
Imádkoznak, sóhajtanak még
szegények.
Cigányzene száll a nyomukba,
mirtusz-csokor és pipafüst még
belengi kárhozott fejüknek
ezüstjét.
Az asztaluknál mások ülnek,
övék az emlék és a semmi.
Így tér a tékoz ivadék ma
pihenni.
Tán bírta volna még tovább is,
de egy halálosat kiáltott,
s azzal bukott, szépen, mi szép volt,
az áldott.