Az első ősz.

Az első ősz. Jaj, az de szomorú volt. A híg eső sötéten csepegett, és kézilámpással, rozoga pallón

ballagtak el a szótlan emberek. Csak erre emlékszem. Még néha arra, hogy halt meg a kertünkben egy virág, s a zöld gyepen sárgálló délutánon

cikáztak a virgonc, fehér cicák. De estefelé fojtott már a füstszag, csak a gyümölcs mosolygott a rudon, gyertyával jártak a pincék homályán

s lopótökkel bort hoztak, úgy tudom, a vén pohárba, esti lakomára. Mind, mind nevettek, én voltam csak árva, és fájt a szépség és a csillogó bor,

és fájt az ősz és a zenés szüret, a sár, a szél, a nyár bús nevetése, a nagymamák, kik kéklő szemüket rám csillogtatták pápaszemen által.

És fájt az est, mikor az emberek tárt csűrükbe vitték a dús, szőke termést, s rézkotlákban főzték a szilvalekvárt. A kerti székeket is mind behozták,

és gyertya mellett a szobában ettünk, mint temetésre, kongott a harangszó, és a tűnő vár settengett megettünk. Kis nyári ruháim is eltemették

egy zöld ládába, ott tavaszig sírtak, s nyomukba - hűvös, józan, őszi tömjén - halálosan fojtott a naftalin-szag. Ilyenkor elfutottam a szobámba

az orvosságos-üvegek közé, és néztem, hogy repül le néma gyásszal az est a csapzott, tarlott táj fölé. Kis ujjaimmal csendesen doboltam

a lágyan összeizzadt üvegajtón, a konyhában daloltak a cselédek, a szél valamit keresett sóhajtón. És amikor már mindenütt sötét lett,

az ágyba megöleltem kisöcsémet. Aztán pihegve sírtam egymagamban, a fákra néztem, lombjuk úgy zugott, Titokzatosan bámultak szemembe,

mint rongyba burkolt, ázott koldusok.