Avató

Vendégeink, e furcsa házba, mily szókat adjak én tinektek, kik vártok, ábrándtól csigázva, és e függönyre rámeredtek?

Itt nincsen ágy és nincsen asztal, terítve hófehér damaszttal. A tál lyukas és kong a korsó, s üres a bölcső és koporsó.

Papír az ablak, s ha kitárod, az éjszaka száz réme károg. S ha ajtót nyitsz, egy meredélyen állasz a semmiségbe, mélyen.

Ó, itt a semmi s ott a minden, túl, túl az ajtón zúg az élet, álmok remegnek kertjeimben, oly ködösek, búsak, fehérek,

és tikkatag halotti rózsák. Tiétek a nábob valóság, a poma és az aranyalma, a vágyak áldott lakodalma,

pezsgők édesse, keserűje, tél gyémánt gyöngye, nyár derűje, kik dúslakodtok földi kincsen. És a miénk csak az, mi nincsen.

Mégis ti kértek, dús halandók, a koldusoktól, s százszor inkább nézitek a festett kalandot, mint véretek szent karmazsinját.

Kezetek nyujtjátok remegve, mutatva, hogy nincs semmi benne, mert jajaj, mindhiába markolt, az élet hozzá is fukar volt.

Csak egy maradt meg, ami nékünk a játék-álommenedékünk, s szegényes vendégségbe gyűlve leültök árva, bús körünkbe.

Azt mondjátok, a minden itt van, és túl a kapukon a semmi, mely lármázik a fényben, ifjan, s hajh, nem tudunk nyomába menni.

Bejöttök, s az ajtót becsukva, egy más világba vagytok újra, s akartok látni síró nőket, ibolyát, őszt és temetőket,

tündért, ki a ligetbe lebben, csókot, halált és tőrt a sebben, mert itt keresitek, mi szétfolyt, az életet, a drága tébolyt.

Legyen tehát. A szín peregjen öntengelyén, akár a földgömb, szélvész és villany sisteregjen, s hazudj szelíd holdfényt, te zöld gömb.

Lázaktól égjenek az esték, váljon könnyé, vérré a festék, ocsudj, az űrből kelj ki, ember, s kiáltsd túl testvérőrülettel

a végzetet, az összevisszát. Dobot! Zenét! Maszkot! Kulisszát! Legyünk többek, legyünk mi mások... Kezdjétek el, komédiások.