Bús nyári éjjel, benn az öltözőben
halotti táncra kél a ruhatár.
Valami zúg, valami félrerebben,
s a néma csendben, a pállott melegben
kobold, manó halkan topogva jár.
Megzizzen a szél a szines ruhák közt,
szellemkezével hárfázik a múlt.
Hol vannak a tapslázas, téli esték?
Könnyé olvadt a tréfa és a festék,
a villamosláng félve kialudt.
Lebbenve kelnek a reves fogasról
a gazda-vesztett, elhagyott ruhák.
A hős nehéz bibor-palástja mozdul,
árnyak nyüzsögnek a sötét sarokbul,
s a zongorán egy bús akkord fut át.
Sápadtan inganak a holdas éjben
a rízsporos, mosolygó asszonyok.
Csábítva ring a halvány primadonna,
mellette tarka fezben a bolondja
s a holt komikus árnya mosolyog.
Sírnak, kacagnak átölelve egymást,
a suttogásuk oly fájó, ködös.
A testtelen, szegény ruhák beszélnek,
lengésük édes és rejtelmes élet...
Ég a rivalda, mint az üstökös.
Egyszerre csend lesz. Mind tovább osonnak,
a nyári ég künn izzó, mész-fehér.
A pók szövi hálóját egy sarokban,
eltűn a hold, a tikkadt deszka roppan,
s riadt futással surran egy egér.