Árnyak fehér processziója.
Te titkos és halk körmenet,
mért hoz elém most minden óra?
Ó, jaj, mi ez? Ó, hogy lehet,
hogy őket én mind elfeledtem,
hisz társaim, hisz emberek.
Suhognak óriás seregben,
ködfantomok, bús, vézna nép,
mind ismerős és ismeretlen.
Egy-egy ember utamba lép,
hallok sok elnémult, csodás szót,
s úgy zeng, ahogy a múltba, rég.
Kis társaim, ti porba játszók,
emelve sápadt fejetek
az őszi kertekből kimásztok.
Hervadva, búsan, réveteg
lányok merülnek föl az éjben
s nagy, néma szájuk rám mered.
Görnyedten ülök s sírva nézem,
hogy tűnedeznek szüntelen
és száll-lebeg velük fehéren
az életem, az életem.