Már a szemük oly szörnyü nagy,
hogy megijed, ki belenéz,
s szemük alatt sovány gödör,
amelybe rémek alszanak.
Oly vékonyak, akár a rongy,
tejadó mellük elapadt,
könnyes szemük kiszáradott,
kezük, mint a kardpenge oly
éles, határozott, kemény,
s uruk sóhajtva néz reá,
a kézre, amely puha volt,
az álmok lágy párnája volt,
s nem ismeri fel a kezet.
Nem is nők többé, férfiak,
álmos, sebesült katonák,
fejükön fekete sisak,
a szenvedés, a vassisak.
Mind egyformák ők: az anyák.
S ha lenne egy találkozás,
leülnének a földre ők,
a föld anyái szeliden.
S azt mondanák: igen, igen.
Bólongnának: igen, igen,
vádolnának: igen, igen.
Így csak járkálnak szótlanul,
s nem tudják merre, mért, hová,
nem tudják soha, mi a hír,
nem tudják, éj van-e, nap-e.
Csak néha emelik kezük,
hogy megállítsák, ami megy,
a szörnyűséges valamit,
miről remegve hallanak,
ha ujságot olvas uruk.
Csak néha kelnek fel búsan,
ebédidőn, s berontanak
oda, hol a fiuk lakott,
s az üres ágyba keresik
eltávozott kisfiukat,
az üres égbe keresik
az istent, aki nincs sehol.