Álmodtam, álmodtam
távol Ázsiáról,
messze Ázsiáról,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honáról.
Oh, hogy felébredtem,
könnyel telt meg szemem,
mert fájt látni nekem,
a sötétség után
milyen fényes dicsőség
ragyogott mindenen.
Hogy odaszállt lelkem,
mennyországba’ jártam,
mert hazámat láttam,
fénylő dicsőségben
s nem hitvány, görnyedő
rút rabszolgaságban.
Láttam őseimet,
kacagány volt rajtuk,
villogott szép kardjuk,
hogy az ütközetbe
rohantak, dübörgött
a parlag alattok.
Láttam őseimet,
láttam eget rázó,
villámot szikrázó
nyilokat, ahol csak
jártak, a csatatér
piros vérben ázó.
Hallám a kürtöknek
kiváló fúvását,
a mének futását,
hej szegény hazámban
ily képeknek dehogy
lelhetni most mását.
Oh, hogy felébredtem
és sírva fakadok,
oh mért nem hagytatok
az álom ölében,
édes feledésben
oh mért nem hagytatok.
Álmodni, álmodni
messze Ázsiával,
távol Ázsiával,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honával.