Mikor a nyári dél sárgálva tűz le,
befüggönyözöm az ablakomat,
s belémerengek a bús lámpatűzbe.
Narancsszín est lesz, álom-alkonyat.
Ijedten kotródik a durva élet,
s csend, végtelenség, bús öröm fogad.
Egy éj-szemű leány szemembe réved,
a teste árnyék, s én is árny vagyok,
s szeretjük egymást, száműzött szegények.
Száll az idő. Percek, órák, napok?
Ki tudja? Láz csap által árva főmön.
Csak álmodom magamba rogyva ott.
Én nem tudom, élek vagy képzelődöm?