Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta,
elhagytál, s én is, jaj, elhagytalak.
Most úgy idézlek, mint a spiritiszta,
éhes, sovány és légies alak.
Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza-
hívlak, te bátor, rongyos és szabad,
ki keserű poharát daccal issza
s tűzzel fakadnak száján a szavak.
De merre vagy? Most tán még mostohábban
élsz egy sötét és vak diákszobában,
olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?
Vagy tán fekéllyel fekszel a szemétben,
vagy mit se várva, ifjan és setéten
az asztalodra ráborulva sírsz?