Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
én ősapám, mert fáj, hogy létezem
s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
feléd lóbázom csüggeteg kezem.
Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
kire kövér kenyérfa bólogat,
körömmel vakarod vörös szakállad,
s úgy képzelem, hogy véres a fogad.
Ó, első ember...Ó fájdalmak Kútja...
Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
amelyből fájó sorsomat öröklöm.
Bár láthatnálak színről-színre téged,
hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.