A vicéné

Egy pesti bérház aszfaltudvarába gyakran lenéztem csendes alkonyórán, mikor az agy a munkától kifárad, és únjuk az írást, az olvasást,

s a fáradott szem is bámulni vágy csak: és ekkor a kert szürke négyszögén egy furcsa, borzas lény ötölt szemembe - oly ismerős és mégis ismeretlen -

s töprengve gondolkodtam ott magamban, hol láttam őt? Ki ő? És mit csinál? Töprengve gondolkodtam életéről, kis barna arca, búbos kontya, púpja

a megszokottság bánatát lehelte, és fúrta oldalam a bús titok, minő lehet az ő kis élete? Ó, a vicéné. A szemét kerubja.

Piszoktündérke, Porseprőkirályné, kétségtelen, nem érdekes ma már - divatja-múlt sujet, rossz Zola-téma - s mi engem illet, most is jobb szeretnék

lebegni halk, szimbolikus ködökben, elhagyni a szemétgödör-poézist, és nagy, vörös hattyúkról énekelni, mik csendben úsznak álmatag tavon,

vagy aranyos versekben ünnepelni a bús leányt, ki messze-messze innen fejemre gondol s kósza életemre, s az alkonyi csendben teát kavargat.

De mit tegyek? Úgy fáj az élete, és most e percben, most, hogy észrevettem, bús líra lesz ez az idegen élet, és összeolvad a szemét s a könny.

Egyszer, hogy ébredtem, reggel korán, a szürkülő lépcsőn elémbotolt, vígan söpört, súrolt, törölgetett, s rikácsoló torkából dal szakadt ki,

csak így hajnalba jár a folyosón, mert máskor ez a márványterület, e szobros és színes üveg-fedett, tükrös, virágos, szellős palota

szegénynek terra incognita volt. De ilyenkor dalolt, mint árva pinty, oly bánatosan, öntudatlanul, hogy aki félfüllel hallotta és továbbment,

kertekre gondolt s messze utazásra, és egy kicsit szomorúbb lett talán. Azután, hogy a nap odavilágolt, eltünt e helyről, és nyoma veszett.

Mit tett e közben? Isten tudja csak. Szuszogva a szemét között kapirgált, piros vasalót lóbázott az éjben, fületlen gombokat rendezgetett,

rossz gyertyacsonkokat gyűjtött csomagba, tollászkodott és rongyokat csavart. Vagy, hogyha az utas vonatra készült, s más nem akadt, a súlyos táska-rajjal

a lépcsőkön szorgalmasan farolt, s lihegve vette el a pár hatost, és nyelvkiöltve kotródott tovább hunyász alázattal, oly lomposan,

mint ki megszokta, hogy már rá se néznek. Télen pedig, dér-esős délutánon, négy és öt óra közt, hogy fönn az égen, a hófehér telefondrótok alján,

mint halk ívlámpa ég a kora hold, az égre nézett, s eszelős dalokkal idézte a bús téli éjszakát. Ha meg elúnta e suta merengést,

a kis benyílónál olvasgatott vén színlapot, bús újsághulladékot, vagy egy elhasznált villamosjegyet. De amint kellett, mindig megjelent,

hogy gyorsan és olcsón szaladjon el a rendőrért, bábáért, orvosért, mert születésnél és perpatvaroknál elengedhetetlen nemtő a vicéné,

s szükség szerint pöröl, sír vagy nevet. Csak egytől tartott, a házmester úrtól. És este csendesen imádkozott a láthatatlanhoz, és látta őt.

Az óriási, jó házmester-istent, aki bizonnyal jobb és szelidebb, mint földi kollégája, s csendesebb is. Lám, ottan ül fenn égi trónusán.

Kápráztatóan sok a kapupénze, kövér hasán egy irtó kapukulcs, s körötte kedves, piszkos angyalocskák. Kis konty kacérkodott a feje búbján,

s biz’isten, senki sem mondhatta szépnek, és bár a tisztaság papnője volt, minden mosdástól idegenkedett, s egész lényével mintegy ezt tagadta.

De mégse ölte a szerelmi bőjt. A megszorult diák szerelmi kosztját képezte néha hónap végivel, hogy az öreg nem küldte még a gázsit,

s a húszéves tagokban állhatatlan tombolt az élet vad, csikói kedve. Ilyenkor aztán este - s délben is - a padláson, vagy hűvös félszer alján

a konyhalétől még mindíg csöpögve előkerült a jutányos vicéné, s a pásztoróra után ő köszönt még. Éjjel pedig a kaput nyitogatta,

s álmatlan álmából búsan riadt, és már előre viszketett a talpa, hogy meg se rikkant még a csengetyű. Lidércnyomás volt minden éjszakája.

Hiába nyílik néha csodaszépen a kávéház ezüst virágival, a koncertekkel, forró premiérrel hiába, jaj hiába, ami szép,

a színes esték, a fekete árnyak, színház utáni lomha kocsizörgés, s a bársonyos, muzsikás, altató csend. Neki az éj egy lázas berregés csak,

felrettenés, iszony és vacogás, felkelni nyomba - hol a gyertya, lámpa? - és kaffogó papucsba menni, menni, félig aludva a hideg kövön;

egy végtelenség, ki a kapuig, hol kék havon, dagadt, piros szemekkel, fázó talpakkal, nyugtalan topognak a gőzfürdőből hazatérő lumpok,

s sziszegve, káromkodva kotorásszák szakadt zsebükből a bús kapupénzt. Ki vette észre? Úgy-e senkise. Ki szólott hozzá csendesen: ki vagy?

Ki kérdte tőle, hogy mikor bucsúzott, mikor kiáltott sírva egy utolsó jó éjszakát piszkos kis életének? Ki nézett egyszer e fátylas szemekbe?

Én belenéztem e bús ablakokba, melyek nem tükrözik, mi van belül, az ablakok mögött, csend, háború-e, csak tejszínűen derengnek reánk,

mint elhagyott házak vakablaka, és akkor láttam őt, hogy megy előre, fanyar közönnyel hogy lép lomha útján a porral, a szeméttel, a piszokkal,

a kúttal, a seprőkkel összenőve, míg elfelejti csendben a világot. És elfelejti csendben önmagát.