A vér és tűz dala

A fiatal, viharos hajnalon egyszerre meghal minden fájdalom. Acél-szárnyú, betyár tavasz-szelek riognak az alvó világ felett.

Reánk kacag a vérvörös tavasz, az orgonás, a zengő sugaras. Itt jár közöttünk, csendbe gyujtogat, vérnél vörösebb véres álmokat.

A napszekér is dörgő ködbe jő, és harsonáz a vörös levegő. Minden sötétbibor tűzben ragyog, a vér, a láng, az élet, és a csók.

Tüzes káprázat fekete odunk, és tűz a párna, melyen álmodunk. Tűzláng a hajnal, vér az éjszaka... Vegyétek: ez a vér és tűz dala!

Igen, ma lázadozva dörgöm én: királyok vagytok pincék börtönén. És látom a kaján homályon át bús főtökön az arany koronát.

Koldús, kirugdalt, rongyos, halavány, s királypalást leng mindnek oldalán. Fegyvertelen bár, fegyveres a kar, a gyenge szó is mennydörgést kavar.

Szemünkben az egész tavasz lobog, szívünkben új pünkösdi mámorok. Az élet csókolózik most velünk, orgona-királynő a kedvesünk.

S virágos templom a nyomortanya... Vegyétek: ez a vér és tűz dala! Ma pap vagyok, s a szent ígéretet közétek harsogom: Ne féljetek!

Tüzem, mi úgy égett oltárokon, testvéri kézzel mind nektek dobom. Testvéri kéz és forradalmi csók: egy ércgyürűbe forrnak milliók.

Mezítlen testünk fénybe tündököl, és égre lázad a kemény ököl. Ki szolga volt, ma fényes glóriás, ki törpe és rab, bátor, óriás.

Amerre mentek - zengő kürt szavam - falak lerogynak, s győztök untalan. Űzhet rabostor, sápadtarcu kín, urak lesztek ti poklok kapuin.

A lelkem küldöm csatasorba ma... Vegyétek: ez a vér és tűz dala!