Az őszi utcán fúj a szél.
A fa az éjszakába fél.
Csak fúj a szél, fúj, egyre fúj.
Azt mondja, nincsen semmi új.
Nincs semmi új, csak unalom.
Hányódás régi útakon.
Nincs semmi új, nincs semmi jó.
És nem igaz, hogy lenni jó.
Nem jó az élet méze sem.
Nem jó aludni csöndesen.
Nem jó ásítva kelni fel
s fülledt undorral telni el.
Nem jó feküdni gondtalan,
és átkozott, ki gondba van.
Nem jó kacagni tétován
a virágfüstölős szobán.
Nem jó rohanni sebtiben,
nem jó: a nem, nem: az igen.
Nem jó a csönd, nem jó a szó,
a sírba, tán még ott se jó.
Jaj, úgy szeretnék egymagam
a földre esni hangtalan.
Csak esni, bukni, hullani,
mint hogyha fájna valami.
Elhagyni sárga bútorom,
csatangolni, mint egykoron.
Lakástalan és egyedül
bolyongani, kivert ebül.
Ott, ahol senkise tanyáz,
bámulni, hogy lobog a ház.
Halálba ringani vakon
a duzzadt, őszi árakon.
Elveszni lassan, hallgatag
a sírva-síró ég alatt.
A vállamon egy rongy köpeny,
így állani közönyösen.
Sűrű esőben állani,
mint a kopár fa ágai.
Csak fázni egész éjszaka
és ázni, mint egy árva fa.