A repülő,
aki ezer méter magasban
kóvályog fönn a nyári rónán,
nem oly boldog,
mint én,
ki lassan
ringok a versem ütemén
míg elkészül e költemény.
A kerten,
ahol leverten
sétáltam tegnap este,
már
a hajnal aranyosra festve
jár.
Ó reggel, áldott, tiszta reggel,
kiáltozom,
itt állsz csodálkozó szemekkel,
én asszonyom,
elém rakod a kávét és a mézet,
és nézed,
mily bőség,
bámulod a port, a harmat esőjét.
A tengerből jössz, a habok
hajnali álma ringatott,
tekinteted a messzeségbe leng el,
a tengeré most a szived,
kezed a tengertől hideg,
s a tested olyan, mint a nyári tenger.
Mondd, bűn-e ez:
ez a fehér és enyhe abrosz,
melyen szemem el-elkalandoz?
És bűn-e ez a
nyugalom,
kéken füstölgő
szivarom?
Bűn-e,
hogy mostan nem cikáz a villám,
Bűn-e,
hogy mostan már ezüst a villám?
Bűn-e,
hogy nem sikoltok
s egy percre boldog
vagyok?
Hogy most
csak álmodó szemed nézem szelíden,
és hallgatom fuldokló, árva szívem
zaját?