A nagy bérházba, hol kőrengeteg sorvasztja el az izmos életet, hol a szegény fáknak köves ugar jut, s mind kétségb’esve nyujtják égre karjuk,
hol a szobák vak mélye zúgva mormol, hol otthonos a bűz, zaj és piszok, por, hová a gyárfüst vastagon terül, hol kis gyerek sír-rí szünetlenül,
s a háziúr, lakó egyként fogoly, hol a nótás cseléd ruhát porol; hol annyi közt vagy s mégis egyedül, hol a nyomor s gazdagság elvegyül,
hol a sötét, dohos, vizes szobákba sápadt írók éjente lázban írnak, s ha rózsaarccal ébred a szelíd nap, benn csak tovább virraszt az éji lámpa;
hol éj a nap s a nappal éjszaka, hol sose szűnik az élet zaja, hol pört, zavart gyakorta hallani: a nagy bérházba történt valami...
Bús őszi délután borult föléje, unalmasabb, miként az éjek éje, rítt a gyerek, az ég is könnyezett langyos, unalmas, őszi könnyeket.
Aludni látszott már az édes élet, nevettek a szemérmetlen cselédek, fojtott a füst, kiszáradt a torok, a szél nehéz, bús álmokat hozott,
egy zűrzavar volt a homályos udvar, s a házalók döngték be dús dalukkal, s csak nőttek a szivek fájdalmai... És ekkor, ekkor történt valami...
Halk reszketés fuvalma szállt oda, s belésírt e homályos zűrzavarba, titokzatos búbánatot kavarva, halkan, búsan a méla zongora.
Cookies on Poetry Cove