Kék ibolyát kerestem,
még fenn se volt a hajnal,
aztán csokorba fűztem
vágyó tüzes sohajjal.
Megindulék a réten,
s a kedvesem kerestem,
a gyenge szép virág meg
elhervadt kezemben.
Most a fejük lehajtják,
s mind bánatosan esdik:
„Temess el, reggel éltünk,
s meghaltunk, íme estig.”
Nem, nem te vagy a gyenge s bűnös,
búmnak magam vagyok oka,
én büszke voltam, ámde szent te,
te nem hagyhattál el soha.
Száguld a föld, s elhagyja hűtlen
az életosztó fény-napot,
és azt hiszi, a nap hagyá el,
ha rája gyengébben ragyog.