Én láttam Őt... Künn-künn a parton, amint leszállt az alkonyat. Rozsdásan égett a hegyoldal s búsan beszélt a Balatonnal,
bámulva a hullámokat. Azt mondta nékem, ez a tenger, s én integettem őneki, és átölelt mint unokáját,
s mikor a fák, füvek se látták, sürűn esőztek könnyei. Piros tanyák és messze tornyok intettek csendesen nekünk,
bojtorján, nyár-, akác és somfa, csupa szegény magyar fa lombja takarta el az életünk. Enyves szeme a mély gödörben
olyan vén volt, mint az idő, a hangja távoli s merengő, és lelke, lelke, mint az erdő, sötét rémekkel rémitő.
Egy vén bolond, bolygó pojáca, vállán rohadt rongy a ruha, a föld hátán a legszegényebb, kire nevetve-sírva néznek,
ha bekerül a faluba. S csak megy előre. Reggel, este sűrű bozótokon bolyong, egérfogót, rótt botot árul,
fanyar gyümölcsöt tép a fárul s nótázik, sír, mint a bolond. Máskor meg nyárias szinekben feküdt le, hogyha este lett,
s a hegedű ha már rikoltott, urak dobáltak neki csontot, s ő az ebek között evett. De ekkor este csupa fény lett,
rejtély, bűvészet, lángirás, fakó iszákja is arany volt, s fekete, nagy keze aranylott, úgy ragyogott, mint semmi más.
A kincse, kincse húzta porba, és az arany hozzája dőlt, övéi lettek mind a könnyek, s ahogy kinyúlt s a földre görnyedt,
nem bírta el terhét a föld. Táncolt, kiáltozott, ujjongott és nóta kelt az ajakán, s én a titkoktól terhes esten
zokogva vén kezére estem, és azt mondtam: öregapám.
Cookies on Poetry Cove