Itt senki sincs most... Lanyha őszi csöpp
áztatja a követ.
Az ünneplő tömeg
bámulja a sötét, esős időt.
Kezemben az ernyővel küszködöm,
keresve valakit,
ki újra lángra szit -
s nem látok át a vaksötét ködön.
Vergődöm a szorult sikátoron,
ki nyújt barát-kezet,
ki az, ki kivezet
e szürkeségből - mondd, szellem-rokon?
S elém lebegsz... De majd megfojt az ár,
a ház, a szürke kő.
S az ég, mint szemfedő
befed hideg, könnyes fodrába már...
Szegény poétám! Nem volt itt nyugalmad,
koromsötét volt néked ez a börtön.
Vágytál kiszállni rozzant alkatából,
s kemény falába ütköztél örökkön.
Az élvezetnek páriájaképpen
zörgő kocsik kormos mélyén pihegtél,
s üszkös szemekkel vágytál napvilágra,
mig a mezőn sikongott a hideg tél.
És csak futottál bőszen - önmagadtól,
vágyó szemed az Újvilágba révedt,
átvágtad a nagy óceán azúrját -
és ott se lelted azt az enyhe révet.
De az őrültségnek lángcsarnokán át
célodhoz értél, s ott ráhullt a béke,
a ciprusok mélységes mély nyugalma
az új Kolumbusnak kihűlt fejére...