Egy szűk, kicsiny botban viszem
a szent tüzet felétek,
én örök újra bújtó,
és kormos lámpagyújtó.
Fölgyújtom a vak éjet.
A rézkupaknak öblén
halkan szitál a tört fény,
ha jő az alkonyat,
s alélt kanócok, álmos utcalámpák
szomjúhozzák piros tűzcsókomat.
Ki sejti, hogy a réz-szitán
egy vad tűztenger ég benn,
s a gyáva pillelángban
egy lázadó világ van
bebörtönözve mélyen?
Csak én tudom, ha tűzsugáros
vörös szemekkel int a város,
s rám hull a sűrü köd,
és tűzbotommal görbe utcasarkon
én kormos ember, csöndben eltünök.