Vérig sebezve, lázba futva a föld sötét tusáitól kitör nyomott szivemből újra az égigérő halk sikoly.
Felcsendül a bús, elmaradt dal, és újra csendbe könnyezem. S a tört kobozról méla hanggal zokog le árva énekem.
Költészet, eljöttem tehozzád! Véremmel írom ezt a dalt. Lelkem nehéz tusák kinozták, és kedvem a zavarba halt.
A torkom sírás fojtogatta, magamba jártam társtalan: Hallgass meg, árvák édesanyja, hozzád zokog fuló szavam!
Előttem állt a vészes élet, s én harcait csak bámulám. Éhes, dulakvó, nyers kedélyek között nem nyúltam kincs után.
Szünetlenül másom kerestem, ki öntelen szeret s megért, véresre lökdelék a testem, és senki sem adott segélyt.
Lihegtem a forró gyönyörre, forgattam a habos kupát. Majd néztem árván, elgyötörve, mint győz a nyegle bárgyuság.
Tündérruhába szállt kavargón felém sok édes látomány, s nagynéha egy-egy utcasarkon heves gyönyörről álmodám.
De mind csak álom volt, csak álom, amit a szél tovább üzött, s tövis fogadt a puszta tájon, és égetett tüzes üszök.
Kínáltam az egész világnak világot érő szívemet, a többiek utamba vágtak, s én sírtam ott, mint a gyerek.
Kolduskirályként így bolyongtam e napsugáros földtekén, e kapzsi össze-vissza bolyban már lantom is feledtem én.
Élesztgetém elhalt szerelmem, uj hont kerestem, szüntelen, dörögtem a hitványok ellen, s zokogtam sok bús éjjelen.
S most újólag reád tekintek, költészetem, te hű arám, ó, öntsd a tiszta régi hitnek vigaszsugárait ma rám.
Nem a gyerek zokog teérted, akit mulattat a koboz: a férfi, aki a tiéd lett, és újra él és álmodoz!
Nem kell tovább a szörnyü hajsza, amelyre sok zokogva néz. Bút adj, a szenvedés malasztja édesb tenálad, mint a méz.
Nyújtod karod, a régi szív vár, rám ontod éjsötét hajad, s én mint anyámnak keblin immár nyugszom te rajtad hallgatag...
Cookies on Poetry Cove