A hídon

Húsz éves voltam és egy éjjel tíz óra tájt, színház után a nyári csillagokra nézve haladtam által a Dunán,

köröttem minden oly csodás volt, a híd, hegy tűzzáporba lángolt, alant zokogtak a habok, s egy téveteg hajó a vízben

hintázva ballagott. És én megálltam álmodozva a lüktető mélység felett, fejem a hídkarfára nyomtam,

szájam sirástól reszketett. Szellő bujálkodott a habbal, beszélt a víz susogva, halkal, titokzatos, bús volt az éj,

s a selymes és szagos víz árja hullámos, tiszta, mély. Ma is emlékezem az éjre, üres vágyódással tele,

egy céltalan nap tompa éjén bámultam a vizekre le. Jöttek hajók zord lángtaréjjal, hullám feszült fel, mint setét fal,

eltünt a hab, el a hajó, sóhaj vonaglott a setétben: a perc oly illanó. S miért, miért nem? sirni kezdtem,

agyamba nyilalt, hogyha majd egyszer letörve, elfakulva, az aggkor nyugalomra hajt, gondolok-e a titkos éjre,

s elém tünik-e majd igézve e híd, e hab, e tűz-virág, s az éj, amelyre a sugár szőtt vörös lángpántlikát?

S hogy érzem akkor ezt az éjet? megrogyva, búsan, társtalan? S mint látom a híd-bolton álló huszéves ifjut, enmagam?

Sirok, avagy csak ámulok tán a könnyü perc hamar lefolytán? Vagy tördelem eres kezem, s a habzenére, lángözönre

nem is emlékezem? Ki tudja... Mostan is gyakorta úgy rémlik, mint egy költemény az én sirásos, nyári éjem,

az én könnyes álom-regém. Olyan, mint egy ezüstös álom, mely ifjan hull a sírba le, s ma sem tudom, hogy az az ifjú

Én voltam-e?...