A februárnak messzefutó ködén fáradt erővel törtet a mozdonyunk, vak szürkeség ül a kupénkban s künn zivatarszerü hófuvás zúg.
A lámpa gyéren ontja sugárait fakó batyunkra; megremeg a szivünk, már a határ felé megyünk és elmaradoznak a kedves arcok.
Egyszerre halkan, könnyü sietséggel teremsz közöttünk, barna magyar leány! Lerázod a havat magadról s szerte-tekintesz a bús homályban.
Álmos szemünkbe röpke derű szökik, sugár cikázik a vonat-ablakon, rezgő szivárvány leng a jégen s gőzparipánk riadozva horkant.
Éjfél-szemedbe elmerülök busan, nézem tej-arcod rózsa-virágait, hattyúnyakadra lágyan omló gyűrü-fonásu hajadnak éjét.
S amíg kigyúl a virradat a mezőn, némán tünődöm, merre felé sietsz, te szende és mégis igéző - s lopva tekintem a holmidat meg.
Tudom, faludba hű szeretőd sirat, ki vágyva szállott szűzi lakod elé s virágos udvartoknak alján sokszor elálmodozátok estve.
Búsan daloltad népdalainkat és a délibábok lenge enyelgését sápadva, mosolyogva nézted s hő aratáskor a markot verted.
Bájos parasztvér, büszke magyar leány, kin ős-anyáim bája sugározik, ma újra érzem a magyar bút s száműzetésem örök keservét.
Most zúg a gőzmén s messze ragad tova, kanyargó útam zord idegenbe tér, hol a barátság színes átok s gyűlöletes magyar ember és szó.
Csókold meg ó hát búcsuul ajkamat s aztán felejtsd el azt a szegény utast s emlékemet vesd el nevetve, mint a vasút-jegyed elhajítod!
Cookies on Poetry Cove