Amíg dühös, rengő tusáktól porzik s remeg a deszka-színpad, s a rémület lelkünkbe átfoly, s jéggé fagyasztja ajkainkat,
hogy eltünik minden csinált máz, s a hős kegyetlen kedvbe lármáz, átkozza zordon földi sorsát, s kacagja, hogy győz a gonoszság:
te páholyod bíbor homályán vörös selyemruhádba ülve, nézesz a villanyfényes ürbe, s hóválladat vonod, csodás lány.
Hogy porba ér a hősi homlok, te felkacagsz; „Ó, mily bolondok!” Szívem dobog, majd megrepedve, bár az örömre nincs nagy ok.
De mégis, ó, elismered te, hogy érdekes egyén vagyok! Az éjszakákat átvirrasztom, s csak három órakor eszem,
vánnyadt, siralmas színü arcom, s vadul kalandoz az eszem. Nincs nyugtom e kopott világon, egy más honért sóhajtozom,
nem jő szememre éjjel álom, és sárga horpadt homlokom. Bordám repedt, a mellem odvas, kedvem korán megvénhedett,
s titokzatos regéket olvas múltamból égető szemed. Szemem egy síri nyughelyet vár, s a porba csüggeteg keres.
Mindez való... de énnekem már, hidd el, nagyon nem érdekes. Előkelő és hallgatag vagy, arcod fehér, mint a viasz.
Unod a bókolást, a tömjént, s mégis szüntelen hóditasz. Reám meredsz nagy bús szemeddel, míg rád tekintek s álmodok,
s forró, fehérlő ujjaiddal megsimítod a homlokod... Ilyen hamar és immár vége, vége, aludni térsz, s elzár a kripta-gát,
az éjszakába dúlt árnyak mozognak - Jó éjszakát! Hűs csókok árnya, bús vágyak halála követ a néma holt rónákra át,
s hideg sírodba én is elkísérlek - Jó éjszakát! Megigazitom a halotti párnád, életre csókolom majd lila szád,
és felhozom az elmulást magamban - Jó éjszakát! S ködlő november tenger pusztaságán zokogva gondolok magamba rád,
s belé sírom a kongó vak sötétbe - Jó éjszakát! Félsz tőlem? Ó, ne félj. Édes kín a veszély.
Rohanj a harcba s vessz, a nőnek sorsa ez. Légy vad, kevély, ne félj, ne félj!
Ugorj hozzám közel, ma rózsalomb föd el. Sáppaszt, fulaszt, gyötör a vérpiros gyönyör,
a szenvedély. Ne félj, ne félj! Ma, édes angyalom, ajkad megharapom,
s tudd meg, nincs édesebb, mint ez a gyenge seb, égése kéj, ne félj, ne félj!
Szeretlek, terméketlen asszony - mert megviselt a kéj, a festék, a bor, a csók s a lázas esték! Szeretlek, terméketlen asszony,
gyermektelen s finom gyerek-nő, te lányosarcú, buja, meddő! Szeretlek, terméketlen asszony - mert mégis anyja vagy te soknak,
kik néked a kéjről dadognak! Szeretlek, terméketlen asszony - mert lelked éjsötét, kiégett, s majdnem megérted az enyémet!
Szeretlek, terméketlen asszony - te, a sötét éj rózsaszála, akit sosem köszönt a hála. Szeretlek, terméketlen asszony -
mert bár ezren nyomodba lesnek, nyugodt, fehér s hűs szikla-tested. Halódó lámpám sárga fénye halvány, a csillagok is hamvadt fényüek,
olyan hideg van, mint a kripta alján - Tüzet, tüzet! A jég sugára ég merész agyamban, mert rajtam a tél orgiát ület,
vérem zubog, mint óriási katlan - Tüzet, tüzet! Halottfehér lesz csüggedt, méla arcom, künn a vidék is holt - ó, őrület,
álmos vagyok már rég, és mégsem alszom - Tüzet, tüzet! Ó, Lidiám, rohanj vadul karomba, ne hagyj megfagyni ily egykedvüleg,
szívem, e vészharang, zúg kongva-bongva - Tüzet, tüzet! Főmhöz kapok, már látom, itt nem áll más, csupán a tested fénylik, mint üveg,
s kitör szívemből a rekedt kiáltás - Tüzet, tüzet!
Cookies on Poetry Cove