Virágos arcú lányseregbe búsan, lefátyolozva jársz, feltűnsz, mint egy éjszínü lepke, s megáll a tánc.
S könny hull vidám szemünkre újra, ajkunkra ráfagy a kacaj, s kitör szivünkből hörgve, zúgva egy tompa jaj.
Te vagy az éjjel és az örvény, a kárhozat és a mennyország, mostan lesujtasz, porba lökvén, majd felemelsz újból tehozzád.
Költészetem izzik terajtad pokoli pompámban, setéten, rubinpiros, parázsos ajkad, mivel iszod éjjente vérem.
Ifjú szivem fehér világát liliom-arcaidra loptad s szén-fürtödön borongva száll át éjféle néma bánatomnak.
Most félve, kérve száll tehozzád síró szavával e szelíd dal... Verd lelkem bús aranykobozzát hajlékony, forró ujjaiddal.
A zöldselyem diványon ültél, ahogy szobádba bevetődtem, langyos tavasz volt ott - kivül tél - rózsás parázs égett előttem.
Mint egy viharcsapott verébfi omoltam a te lábaidhoz, mert tudtam, a te szíved érti költőszivem, s sebére írt hoz.
Melengető, égő öledben aléltan, álmosan zokogtam, kigyúlt a képem, lángra keltem, s könnyezve hallgattál te ottan.
S elmondtam, ó rejtélyes asszony, mit szenvedtem titkon miattad, s bozontos főm és lázas arcom aztán sokáig símogattad.
Ez a búcsúzás éjszakája! A szél cibálja ablakunkat, a hó fehér csomókba hullik, a lámpalángok mind kihúnynak.
A mi tüzünk is hamvadoz már, szád is hideg és hallgatag ma, s fakó, sötét, mint a kialvó kráter tüzes, lángfüstös ajka.
Légy áldva a csókért, a kínért, légy áldva, hogy lelkem gyötörted, te sápatag, gonosz cherubja a szenvedésnek és gyönyörnek.
Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad. Hadd öljem a kínt mind reája. Ó fojts meg, ölj meg, semmisíts meg... Ez a búcsúzás éjszakája.
Cookies on Poetry Cove