Ó, csillagok, ma újra felkelétek, s lángokban áll az égi palota, de én remegve nézek csak felétek. Ti vagytok a fény, én a föld pora,
ti lángokat sugárzotok örökre, de én megyek, szép csillagok, tova. Az ismeretlen mélységekbe dőlve, meredten alszom, mint fehér halott,
míg szikratengert ontotok a földre. Ha majd siromba csöndbe porladok... Ó csillagok, sugárzó csillagok. Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
Kitártam a szivem elébetek, mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag. Bús éjszakáimon, már mint gyerek, vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
s ti lánglobogva integettetek. Később, a rózsatermő ifjukorban perzselve lángolt ajkamon a csók, de én siettem a magasba zordan,
és értetek ma is élek-halok... ó, csillagok, szépséges csillagok. Aranysugáros örvénytekbe dőltem, s az égre nézett könnyező szemem,
amíg a többi turkált lenn a földben. Bukásaimba volt a győzelem, fénycsókokon lett részeg mámoros szám, ti jártatok a bús uton velem.
Hogy nem hajolt szivem szerelme hozzám, ti drága szóval vígasztaltatok, s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám. S rátok bíztam hatalmas vágyam ott...
Ó, csillagok, vezérlő csillagok. De menni kell... Ez érzelemviharban vegyétek, íme, végső búcsumat! Elvállok a világtól félve, halkan.
Foszlástokon a mindenség mulat, s reá recsegve zörren ősi sarka, én eltünök, mint gyenge szélfuvat. A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
meging a föld, ledől a szikla-fok, és ünnepi gyásztűz lobog kavargva. Én szótlanul siromba roskadok... Ó csillagok, hatalmas csillagok!
Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném, s száguldanék rohanva véletek, a végtelen síkján, mint ifju, bősz mén. Aranyszilánkotokkal reszketeg,
vészes rohammal szállnék, mit sem óva, a törpülő árnyékvilág felett. S ha jönne végre a halálos óra, együtt forognánk vészesen, balog,
s lehullanék én is, a fény hozója. S ti hirdetnétek, társatok halott... Testvéreim, száguldó csillagok!
Cookies on Poetry Cove