1914

Siessünk, hogy elmondhassunk mindent, ami kell még. Vén limlomok vannak szívünkbe zárva, mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.

Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék, holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva, le is gázolják, szótlanul a sárba. Ha járok mostan véres lobogók közt,

eszembe jutnak halvány, ócska képek, és kérdezem a tűzbe robogók közt emlékeimtől: jaj, csak ez az élet? Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,

egy régi arc, egy régi-régi táj is, Eszembe jut a kisgyermek panassza, a palatábla és az első skála, szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,

szegény apám sötét Kossuth-szakálla. Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel virrasztva álmosan az őszi széllel. Eszembe jut a bor, a málna íze,

a hosszú-hosszú-hosszú téli esték, a hó fehérje, cseresznye pirossa, egy képeskönyv és egy gyerekbetegség. Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,

vásott kis ördög, kivel kergetőztem, csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny, s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben. Eszembe jut, hogy írtam néha verset,

diákkoromban, olajlámpa mellett, öcsémmel a tavaszt remegve lestük, dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk. Eszembe jut nagyapa arca, holtan,

egy viola, egy fény a könnyes égen, egy bárány, egy galamb, a feleségem, hogy boldog voltam és szomoru voltam. Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron

a Duna vize hajnaltájba hívón, ballagtam haza a redakcióból, úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon. Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,

egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze. Eszembe jut, egykor vidéken vőfény voltam, s cilinderemen a verőfény táncolt, - - - - - - - - - - - - - - - -