VIHARÉNEK

Hajrá! Hogy zúg, zeng a vihar! Megcsapja órjás szárnyival A reszkető tekét. Hogy sápad, szepeg most a gyáva,

Hogy búvik sötét odujába, Hogy félti hitvány életét! Rongy életét hogy félti most A sok silány, a sok bigott,

Ha tombolsz rémitőn, Ó, zordonkedvü láng Enyészet! Csak én vagyok, ki véled érzek; Ujjongok: ez az én időm!

Ujjongok a szélvésszel én, Mely fekete szárnyán felém, Rajtam, velem rohan. Ugy érzem, lelkem szól belőle:

Ó, vajha minden összedőlne, Minek kölcsönzött lelke van! Kacagok a viharral én, Testvéri csókot küld felém

A vészek szelleme. Csak hulljatok remegve arcra, Keblem magas gyönyörre hajtja A viharok lehellete!

Süvölt, sikolt a fergeteg, Testvéreim, a vad Szelek Kedvökre játszanak; Könnytengerét a menny kiontja,

S a zúgó, zokogó habokba Szilaj vágyak haldoklanak. Öldöklő, gyilkos lázban ég A meghasonlott Istenég,

Kétségbedőlt világ; Villámot szór a nagy Világszem, És nem kiméli önfiát sem, Gúnyt, haragot szemébe vág.

Ringó rétek hajába kap, Rengő erdők fejére csap, Mint bősz, gonosz király; Fönséges, átkos borzalomban

A Földnek órjás szíve dobban, Mert rátapodott Beliál. Ah, itt van, itt az én időm! Zúg az itélet rémitőn:

Sápadjon minden el! S ha minden hull, recseg a vészbe, Belesikoltok énekébe: Vesszen, aminek veszni kell!

Hajrá! Robogj, rombolj, vihar! Haragod égő szárnyival Vesszőzd meg e tekét! Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,

Törj a korcs lelkeken keresztül, Zúzd testüket ízekre szét! Kevély hegyek meginganak, De te száguldj előre csak,

S ne kíméld a nagyot! Alázd meg a hitetlen gőgöt, Merüljön vad szivébe tőröd, S tebenned hinni bukva fog!

Ah, én is érzem ostorid! Sötét szárnyával beborít A vész nagy Istene. Vasvesszejét én is megérzem,

De nem csúszom előtte térden, Mert együttérezek vele! Hadd féltse éltét lelki rab! Nem fél tetőled a szabad,

Ha zengsz fönnen, dicsőn! Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet, Ha összedöntöd az egészet: Ujjongok: itt az én időm!