Zene harsog a táncteremben, Röpítve hév, szilaj gyönyört, S én itt szövöm kicsiny szobámban Magam köré a csába kört.
A hangzsivajból ide téved Vérkavaró, vad ária, S a mély magányban összerezzen A vágyak bús, beteg fia.
Ah, köreimet megzavarja! Ah, lázitó, amit a szél Idáig ver a dáridóból! Ó, gúny, amit nekem beszél!
Beszéli, hogy megcsalsz te engem, Hiú, ledér, gonosz leány! Hazug szivedben nincsen érzés, Átlátok szíved jégfalán!
Most ott lebegsz a báli nép közt, (Hiányomat feledtetik!) Mindenki bájaidra éhes, Szemét rajtuk legelteti.
Fönnen, negéddel hí a táncra Sok nyalka ifju dalia, Nem versenyez sohase vélük A vágyak bús, beteg fia.
Mélyen kivágott báli mezben Járod te csalfa, hűtelen, Szivem vonaglik gyötrelemben S valami megkap hirtelen.
Ah, sejtem én, míg önfeledten Tipeged át a csarnokot, Hogy még te is lakolni fogsz majd, Miként a büszke angyalok.
Gondolva rád s a tiszta múltra Ugy elszorít itt valami, S én nem tudom e szomju szívet Köznapi dőzsbe fojtani.
Míg fuldokolsz te fényözönben, Én csüggök egy sötét jelen; Lemondás búja jobban illik, Mint a vad élvek, énnekem.
De még nem tompa minden érzék, Tüdőm izzó vágyat lehel; Elbukva bár, vagy célhoz érve, Téged sosem feledlek el!
A régi, a hatalmas ének Szivembe zeng még szűntelen; Fel-feltünik még régi arcod, A tiszta, kedves, bűntelen.
És feltünik a gyermeteg lány, Hajában rózsakoszorú, Gyöngéden érint lágy kezével: “Mért vagy - ó, mondd! - oly szomorú?”
S én hallgatok, hogy lelked álmát Sötét szavam ne dúlja fel, Hogy ifju véred meg ne fagyjon, Ha hideg ajkam rálehel.
Mert hímporod a szélbe szórnám, És elperzselném szárnyaid, Szépséged ékeit letörném, Letarolnám virányait.
Mi ékes, pompás és mosolygó, Mi bűvös-bájos rajta van, Szép szobrodat a porba zúzva, Eltűnne róla nyomtalan.
A test csak váz, a lepke hernyó, A kép rom lenne hirtelen - És én ujjonganék kegyetlen, Sötét, sivár győzelmimen.
Csak lejtsed, édes, lepketáncod, Kis lábaid rakd szaporán! Téboly-keringőd ropjad, édes, Megölt szerelmem hűlt porán!
Téged a tánc, a zene csábít, Engem az éj, a néma sír; Téged az élet zűrzaja kábít, Míg engemet mosolyra bír.
Áthallom gúnyos nevetésed: A váz nevet s nem is pirul. Jó éjszakát! Álmodni jobb lesz A drága kép romjairul!
Cookies on Poetry Cove