VALLOMÁS

Szeretlek égi áhitattal, Hiven, örökké, igazán. Oly tiszta, mint a nap, szerelmem, És mély, miként az óceán.

Mert legdicsőbb te vagy a földtekén, Szebb, mint az égnek minden csillaga; A mennyet én már itt megízlelém, Az én szerelmem az élet maga.

Szeretlek forró indulattal, Lobogva, kéjjel, lángolón. Oly forró, mint a tűz, szerelmem, S minként a tűz, oly romboló.

Te vagy a legkivánatosb nekem A pazar összeség csodás ölén; Nem céltalan, nem álom életem, Ha te hajolsz áldólag én fölém.

Szeretlek rémes szenvedéllyel, Vihar kél csókjaim nyomán; Hervasztó, mint a nap, szerelmem, S háborgó, mint az óceán.

Önön világát nem szeretheti Jobban az Isten, mint én tégedet; A láng, mely a világot élteti, Halált is oszt, mert vég nélkül szeret.

Szeretlek titkos rettegéssel, Marcangol egy sötét talány: Hogy hirtelen nem oszlasz-é el, Te fényes égi látomány?

Hogy üdvömet meg nem sokallja-e A boldogságra írigy, gúnyos ég? De hiszen örök lelkünk élete, Az égbe is utánad szállanék!

Szeretlek mélységes gyönyörrel, Lelkem csak benned s érted él, Ember nem vágyhat magasabbra, Érted szenvedni, sírni kéj.

Látásod üdvén sápad a merész, Szivem a kéjtől majdnem meghasad, Ölelni, bírni téged szinte vész, Nem bírják el a testi, csontfalak.

Szeretlek élő szerelemmel, Nem múlik el e láng soha, Hervasztó bár, de hervadatlan, Örök, mint az Isten maga.

Dicsőbb vagy, mint a büszke csillagok, Nagy szíveden a mennyet élvezém, Szivünkben halhatatlan láng lobog, Hiszlek, szeretlek és reméllek én!