Puhaságnak elpazallt, vak évei, Léha, satnya korszak, én gyülöllek! Porba fúló testiségnek élvei, El szinemtől, a pokolba löklek!
Félre, lágyszivűség, asszonyerkölcs! Nincsen itten számotokra hely; Engem a lét mély iszonya eltölt, Zord s magányos lészen e kebel.
Nem mi zsongít, nem ki kábít, kell nekem: Lépvessző az, mely repülni gátol, Kéjteher, mely porba húzza szellemem, Bűnbe visz, míg bűvöletbe bájol.
Mintsem áltassam magam tovább még, Törjek inkább s porrá égjek el; Jöjjön ünnep rám, s ha kell, a gyászvég: Nékem győzni avagy bukni kell!
Csalfa mámor s férfiatlan fájdalom Csak elernyeszt, újjá nem szül engem: Én teremtő gondolatra szomjazom, Mely tetőzzék halhatatlan tettben.
Szüljön új csodát ez elviselt föld, Vagy vesszen mind s én is vesszek el! Mert kit a lét fenső célja eltölt, Gyászol az csupán, vagy ünnepel.
Az érzést, mi átviharzik lelkemen, Lángtollammal a szivekbe írom, És, ha kell, hát elbukom a harcteren, Ott lelem fel vértanúi sírom.
Bár a kínok óceánja vár rám, Férfi-szívem mégse sápad el; Szirtek foga ízzé tépje gályám: Törhetetlen célom fölemel!
Vagy hozok e hervadt földre új tavaszt, Az anyagba új lelket lehelve, Vagy a vészek óriása leszakaszt S összetör a végzet bosszukedve.
És fejfámra ez lesz írva: megtört, Ámde nem hajolt a hű kebel; Szíve nagy, szabad volt, lelke fennkölt, Tisztán szállt az eszmeégbe fel.
Csattogj, vészmadár s te, átokarcu rém, Pallosoddal mesd, sebezd a lelkem! Létcsaták sötét, vad, végtelen vizén Hajts, te zsarnok, végtelenbe engem!
Mintsem áltassam magam tovább még, Nyeljen inkább a vad tenger el! Jöjjön ünnep rám vagy jöjjön gyászvég: Nékem győzni avagy bukni kell!
Cookies on Poetry Cove