Törj össze mindent, ifju szellem, Hogy ne maradjon kő kövön! Lerontani e természetlen Világot óriás öröm.
Bontsd szét izekre, éles elme, A hazugtestü látszatot; Minek nincs magva, nincsen lelke, Tépd össze, legyen átkozott!
Gyülöld a múltat, hősi lélek, Előre nézz, csüggj a jövőn! Megkövesült, ki visszanézett, De Lót haladt bizton, dicsőn.
Rombolj, pusztíts, dúlj össze mindent, Ami élősdi, korcs, beteg, Mi nem érez magában Istent, Mi mástól nyert fényt, életet!
Utálat, undor nézni néked A gépi lények ezreit. Ember, hogyan viselje képed, Akit költészet nem hevít?
Egymáson és egymásból élnek, Egymást emésztik, szörpölik, Zsarnok, lakáj, hiéna, véreb... Egymást teremtik és ölik.
A sok falánk, lélektelen test Egymásra hogy rohan mohón, A sok vandál, vérszemü hentest Nem nézheted te álmodón!
Itt minden rombolásra lázít És lázadásra ingerel: Mintsem tovább hordozza láncit, A szellem inkább égjen el!
Enyésztő láng nem szebb-e vajjon, Mint ami aljasan tenyész? Bukó hős, mint barom az almon? Különb-e a tűznél a penész?
Ne higgy te lassu haladásba, Filisztereknek hagyd e tant! Természet örök újhodása, Miből minden nemes fogant.
A régi rossznak foltozása Nem nyerhet örök életet; Csak az a kornak messiása, Ki szívben újjászületett.
Lélekben újjá, önmagából, Megistenült lény, önvilág, Egy szikra Isten homlokából, Föltétlen új, remek, csodált.
Előre hát, te Isten-ihlett, Kit lelki szomj edz és gyötör, Emelj, ragadj magasba minket, Téged követni szent gyönyör!
Teremtsd újjá ez ó világot, Lehelj dicsőbb lelket bele! Magányod kincseit kitárod: S benépesül a föld vele.
Ó, gazdagítsd e kolduslétet És örökítsed a jelent; Meghódol itt minden tenéked: Ó, hozd le, hozd a végtelent!
Jövel, jövel, te büszke korszak, Mely a szellem szavára kél! Ledönteni e léha, korhadt Világot óriási kéj!
Cookies on Poetry Cove