Itt van a Május, az aranyvilágú, A selymes szellők s a füszeres illat; Fehér virágai már bólogatnak, Kék ibolyaszemei üdvözölnek,
És kiteríti dúsvirágu leplét, Sugárral és harmattal átszövöttet. S elősietnek a nagy gyermekek, Intésire tolong a bárgyu nép.
A férfiak nanking nadrágjukat És aranygombu ünneplőjüket Veszik fel; szűz-fehér ruhát a nők; Tavaszi bajszukat pödrik az ifjak;
Szüzek feszítnek pihegő kebellel; Irónt, papírt s lornyettet zsebre vágva Jön a fűzfa-poéta, - s kurjogatva Vonul ki a kapun a tarka-barka nép,
És odakünn friss gyöpre heverész, Bámulja, mily serényen nő a fa, A tarka kis virággal enyeleg, Hallgatja víg madárhad énekét,
S a kék mennyboltozat láttára ujjong. Hozzám is eljött. Hármat kopogott Ajtómon és kiálta: “Én vagyok A Május, jer, ó, hadd csókoljalak!
Jöjj én velem, te halvány álmodó!” Én nem nyitottam ajtót s így kiálték: Hiába csalogatsz, te álnok ifjú, Keresztülláttalak; keresztülláttam
Én a világot, túl sokat beláttam, Túl mélyre láttam, s oda minden üdvöm, S örök fájdalmak tépik szívemet. Emberi házak- és embersziveknek
Keresztüllátok én kőfalzatán, S hazugságot látok csak és nyomort. Arcukról én leolvasom a szörnyű Gondolatok titkát. S a szűzi pírban
Remegni látok fajtalan hevet; Látom a lelkes, büszke ifju főn A tarka csörgősipkát rengeni; Torz képeket csak és kór árnyakat
Látok csupán e földön s nem tudom, Bolondok háza-e vagy ispotály, Keresztüllátok a vén föld burokján, Mint egy kristályon át, és látom az iszonyt,
Amit vidám zöldjével eltakarni A Május hasztalan erőlködik. Látom a holtakat koporsaikban Nyitott szemekkel és kulcsolt kezekkel,
Ruhájuk, az fehér, s fehér az arcuk, De ajkukon nyüzsögnek sárga férgek. Látom, hogy ágyasával a fiú Nemzője sírhalmára ül mulatni;
Gúnydalba kezdenek a csalogányok, Szelíd virágok gúnyosan nevetnek, Sírjában ím mozdul a holt apa - S az anyaföld fájdalmasan vonaglik.
Ó, Föld! Én ismerem fájdalmidat, Kebledben dúlni látom a tüzet, S vért ömleni töméntelen eredből, Sebed tátongva fölszakadni látom,
S vadúl ömölni lángot, füstöt és vért. És látom óriás-fiaidat; Ősrégi vér, sötét mélységeidből Vörös fáklyákkal tör fel a dacos faj;
Vasfogu, roppant lajtorjáikon Vadul rohannak a mennybolt felé; S fekete törpehad nyomukba, és recsegve Morzsolnak össze minden csillagot.
Most vakmerő kezekkel leszakítják Az arany függönyt Isten sátoráról, Sikoltva rémesen borulnak arcra A jámbor angyalok. Ül trónusán
A sápadt Isten, és a koronát Fejéről elhajítva, tépi a haját, - S a bősz csoport mindig közelb nyomul. Az óriások rőt fáklyáikat
Az égbe dobják, és a törpehad Lángostorával angyalokra csap - Ezek nyöszörgve kuporodnak össze A kínok súlya alatt, és a törpék
Hajuknál fogva őket elragadják. - S köztük van, ím, tulajdon angyalom, Dús szőke haj köríti édes arcát, S ég ajkain örök szerelmi láng,
És tiszta üdv ragyog égszín szemében - S egy fekete, utálatos manó A halvány angyalt földhö’ vágja most, Nemes testén vigyorgva legelész,
Szerelmesen szorítja őt magához - S egy sikoly zúg a mindenségen át, Az oszlopok recsegnek, összeomlik Az ég s a föld, s az ősi Éj az úr.
Cookies on Poetry Cove