TÉLEN

Nyár vigalma, ősz siralma, Minden eltűnt, oda van ma, Tél ez, néma dermedet. Megfagyott a könny szememben,

Mint a harmat rózsakelyhen A kiszáradt lomb felett. A Természet holtra bágyadt, Hűlt szerelmek, béna vágyak

Zizegnek a hó alatt. A táj mint egy hulla fekszik, Istenekkel nem vetekszik A kifáradt gondolat.

Fönt az ormon gondok ülnek, Rém a rémmel elegyülnek, Köztük átok a viszony. Lent az aljba, vad kacajba

Tör a szélvész; vérbe, fagyba Véti vemhét az iszony. Ki van mondva az itélet: Sírgödörbe hull az élet! -

Van-e még, ki ellenáll? Az Enyészet dala harsog, Jégvirágok, hideg arcok, Amit alkot a Halál.

Mért nem üt már a nagy óra?! Megállott a mutatója, Nincs jövendő, sem jelen; Lesem, várom: hátha perceg,

Mindhiába azt a percet, - Múltja van csak, végtelen. Híja esett az időnek. A jelennek, jövendőnek

Édes álma megszakadt; Csak az emlék, csak a bánat, Temetőkben, sírva támadt, Vet rám kétes árnyakat.

Mikor üt az örök óra? Virradóra! Virradóra! Mikor hangzik már a dal? Már megállott, semmi kétség,

Néma árnyak, vaksötétség... Készen áll a ravatal. Nem, nem halt meg, érzem, érzem! Égnyiláson, fellegrésen

Áttör ím a tűzi Nap! Egy sugár csak, mi aláfoly S már gyönyörben reng a távol, Meglapul az éji had.

Istenarcról hull a fátyol, Ide süt egy szebb világból Büszke, lelkes, nagy szeme. Földobog a bús Föld is rá,

Mintha keblét lángra szítná, Mintha csókot hintene. Szépnek látom újra s nagynak A világot s elragadnak:

Vágy, öröm, hit, szenvedély. Nincs hatalma a halálnak: Kék szemére a világnak Kurta álmot hint a tél.

Csorba nincs a teremtésen, Hervadatlan él egészben, Nyár van itt, örökre nyár! És a csodás mindenségben

Napok égnek örök fényben S egyre hull, hull a sugár.